Thursday, December 3, 2015

Halmáj

A konyhában salátát készítve azon gondolkodtam, vajon amikor olvasod majd ezt, mi lesz a dietetika épp aktuális álláspontja higany ügyben.
Apád épp el van menve. Valami ToriAmos féle katyvaszt imprózik, de van ebben Ludovico is és persze Newman.
Newman valahogy átjárja őt is, engem is.
Mintha ott szólna az ágyunk alatt, miközben rólad álmodom.
Mert rólad álmodom.
High Hopes-Pink Floyd, a Pulse-os.
Nagyanyád hív.
Apád azt mondja: idesanyám, én már soha nem leszek magam.
Minden nap a napfelkelte erejével és ígéretével tör rám az az érzés, hogy létezel.
Két testben ugyan, de amikor apádra nézek, téged látlak.
Remélem olyan tiszta és jó leszel, mint ő.

Ma ennyi telt tőlem kicsi kincsem,
Már most szeretlek
Viharon túl, szélcsenden innen

Levelek Cséfalvay Nyinának

Monday, October 5, 2015

október

Október 5, felhős égbolt, este nyolc.

-Szervusz.- gyúrom el a csikket, amit a hajamba dobott.
-Ha az emlékezetem nem csal, hat éve nem találkoztunk.- mondom ügyet sem vetve arra, hogy mint már annyiszor azelőtt, most is a szekrényem tetején kapargatja a bútorlap lakkját.
-Azt hiszed boldog lehetsz...már megint azt hiszed, hogy boldog lehetsz. No de majd..
-Nincs majd.
Nincs majd. Ez a válaszom neki.
Tudom, hogy a félelem nem kötődik ahhoz, ahogyan a jelent érzékelem.
Időtlen, kora, folytonossága meghatározhatatlan épp úgy, ahogyan a boldog lepkék tánca szemeim visszatükröződésében.
Csak a ráncokból próbálom megfejteni, mikor indult el testem;
csak az évgyűrűkből az íriszemen, mikor adta meg magát a lelkem
ennek az édes moha-avar ízű hanyatlásnak.

Rózsaszín hajpántlikás Közönyöm már a lábamnál kuporogva szuszog.
Nem bánom. Legyen.
A valóság évek óta homályos polaroid képek kavalkádjaként hullik az ölembe,
s én a felejtés bágyadt mámorában csodálkozom rá: megtörténtek.
Megtörtént velem az életem.

Megköszönöm.

Csend honol.
Függöny le.
Nem tapsolnak.
Nekünk sosem tapsolnak.



Wednesday, August 5, 2015

Mezítláb megyek végig az úton, 
tenyerembe köpöm mindazt a hordalékot, ami születésemtől vált a részemmé.
Fejemben akár a bádogtetőn az eső, tompán mégis metszőn kongnak ezen létem ígéretei.
Leválnak magomról.
Pernyeként hullnak szét rólam a hamis önképek,
hogy időm véges, létem meghatározott.
Újjászül minden egyes pillanat, hamuvá válik az élet a számban,
köddé az ígéret
füstté énmagam.
Mégis kő vagyok ebben a szakadatlan lét-folyamban,
amely gondosan csiszol önmagammá.
Mégis fém vagyok ebben a hatalmas tűzben,
amely megolvasztja lelkem írmagját.
Mégis fagy vagyok és percről percre változó évezredek tudata,
hogy időm állandó és létem bizonytalan.

Tuesday, April 22, 2014

függöny, nem tapsolunk

Eljátszom neked.
Utoljára neked.
Neked utoljára.
Kusza monológok sorát fogom neked elmondani, arról, hogy minden rendben lesz.
Veled.
Benned.
Ha a világgal nem is.
Eljátszom neked, hogy ...
Papírsárkány vagyok a kezedben.
A szived mélyén tudod, hogy igazi vagyok.
Te adod majd a szelet.

Látni akarom a szemedben, hogy elhiszed.
Akkor talán elhiszem én is.

Eljátszom neked, hogy...
A gerinced zongora.
Minden kuncogásod egy újabb szólam,
minden mosolyod záróakkord.

Nézem, ahogy a zenébe bújva ringatózol.
Akkor talán hallani fogom én is.

Eljátszom neked, hogy...
Nem tűnünk el soha.
Hogy léptünk beleivódik világaink történésébe,
hogy szívünk bár nem mozdul,
elménk nem akar, 
de karunk már nyúl és kapaszkodik.
Játszani akar.

Sötétben botorkálunk, néhol találkozik kezünk,
eljátszom, hogy elveszek azért, 
elhagylak azért,
hogy megtalálj.
De ha nem találsz rám.
Önkénytelenül is
megkeres valami remegő akarás.
Mert én eljátszottam neked .
Te pedig elhitted nekem.
És én elhiszem végre, 
hogy mindaz, mit játszottam
valóság.




Tuesday, March 18, 2014

depersonalizáció

-Mi a faszom?!
-Apaurin kellett volna neki, már akkor.
-És most mit csináljak vele? Nézd meg bazdmeg, reszket, lila a mellkasa, kifordult kezek, lábak, teljesen görcsben van, esélytelen hogy beadjam.
-Szúrd a felső kvadránsba, ne mellé mint múltkor.
-Tudod hova szúrnám neki...hogy az istenért nem bír megszólalni, hé!, hallod? itt vagy? haló? szerinted megpofozzam?
-Elég sokkos állapotban van, hagyd, majd én. Tudja milyen nap van? Igen, jó. Tudja hol van? Nem értem, ismételje hangosabban. Milyen temetés?
-Ez a picsa azt hiszi hogy temetésen van?
-Sokkos, nem süket, fogd már be a pofád. Nos, milyen temetés, nyugodjon le, nem állhat fel, most rögzítjükjó? Hogy ne essen le a hordágyról.
-Kötözd már le bazdmeg, aztán visszük, úgyis kidől ha beadom neki.
-Ne sikítson, semmi gond, csak beadjuk ezt, jobb lesz tőle, nyugodjon meg. Milyen temetés? Tudja milyen napot írunk? Nem, nem április, év? Hallja? Hahó, itt van még? 
-Mondom kidől, menjünk bagózni, betolom a szobába aztán mehetünk.
-Jól van, most átszállítjuk, aludni fog, mélyen. Zavaros a szeme, nem kellene hívni a dokit?
- Éjjel van bazdmeg, majd pont ezmiatt fog bejönni. majd holnap valaki megnézi, úgyis leszedálják, max. kikérdezik hogy került a sínekre.
-Figyelj, mondani akar valamit. Milyen temetés? Kisasszony maga a síneken volt, nem a temetőben. 
Nem volt semmi féle temetés. 2007? Mi volt 2007-ben? Hallja, amit mondok? 2014 van. Hallja, amit mondok? Mi volt 2007-ben?
-Hagyd már a picsába. Megcsavartam kettőt, jössz?
-Nem vagy százas öcsém, és ha valamelyik nővér megérzi?
-Ne szenteskedj itt nekem, mintha nem lennének beállva, van kulcsuk a raktárhoz, van ott minden.
-2007. Mi volt 2007-ben?
-Nem leszarom? Holnap viszik tovább, amúgy sem az én dolgom, a tied se, gyere már.
2007- suttogom - szemhéj zárul, függöny le, álom jő.

Saturday, January 26, 2013

a lány, akit csak egyszer látsz


Emlékszem arra az önfeledt kislányra, aki tyúkhúrt szedett kis piros kannájába a temető előtt.

Emlékszem arra a kislányra is, aki megvédte a gyengébbeket és a tőle erősebbeket is, mert nem tartotta igazságosnak a fájdalmat, amit kaptak.

Emlékszem arra a lányra, aki szerelmes volt, és világokat álmodott, nem tört meg, bízott, szeretett.

Emlékszem arra a lányra, aki fogta a halott apja kezét és nem sírt, mert az élőknek kellett vigaszt nyújtania.

Emlékszem arra a lányra, aki magányos volt, és meg akart halni.

Emlékszem arra a lányra, aki félt, de sosem sírt.

Emlékszem arra  a lányra, aki mert bízni, és eltaposták.

De mindenek felett emlékszem arra a lányra, aki minden törés, zuhanás, halál után fel tudott állni és tovább tudott menni.

Hogy miért élek, nem tudom.

Talán azért, hogy anyám boldog legyen.

Talán azért, hogy apám örökkévalóságát vigyem tovább.

Talán van valami sorsom ezen a világon.

És ha nincs is...a lényeg, talán az, hogy még mindig lélegzem, gondolkodom, vagyok.

Ha egyedül, hát egyedül.

Ha nem szeretve, hát nem szeretve.

Hogy mi értelme?

Semmi vagyok ahhoz, hogy ezt én döntsem el.

papírdaru


emlék-képet téptem ki

s hajtogattam álmot,

görcsös kezekkel mormoltam imádságot.

felmentünk a tetőre

a mezsgyéjén járni

ahol az életnek határát,

álmok romjait látni,

a szélén állok most

daruval kezemben,

s az madárrá válik, felkap

s repülünk keserves

ostromló viharban

álom-romok felé,

hol kívánság-országban

sem szándék nem zizzen,

sem remény,

hol a fehér csonthalom elfed, eltakar,

s meg nem születetté tesz mindent,

mit valaki

valaha

akart.